Oszlopos tagjaink

Pollák Sarolta

Először Ráckevén, egy családi nyaralás alkalmával kerültem kapcsolatba a harcművészettel, ahol éppen kemposok tartották a nyári edzőtáborukat. Örökmozgó gyerekként volt szerencsém beállni közéjük egy kicsit, kipróbálni, hogy milyen is ez. Amikor hazajöttünk a nyaralásból, nagy volt a lelkesedés, hogy márpedig én valami ilyesmit szeretnék csinálni. És a „véletlen” a kezemre játszott, kiderült, hogy két osztálytársam is karatézik, úgyhogy lementem velük az egyik edzésükre, beálltam, és ott ragadtam. Ez 1996-ban volt és azóta is a CLAYMORE csapatát erősítem. Edzéseimet Csepelen kezdtem, de később, a munkám miatt Újpesten folytattam.

A karate végig kísért egész eddigi életemen, mindig itt volt nekem biztos pontként, kapaszkodóként. Hogy az életemet egy jobb irányba terelje, vagy legalábbis a megfelelő mederben tartsa.  Mindig tudtam, hogy számíthatok a mesteremre és a klubtársaimra. Jóban, rosszban, majdnem mint egy házasságban. Apropó, házasság. A karaténak még egy fontosat köszönhetek, nevezetesen a férjemet, illetve most már a kislányunkat is, aki 2019 januárjában született.

Az 1. Dant 2008-ban szereztem meg Balatonbogláron, Shinji Kohata és Koji Okumachi mestereknél, a 2. Dant szintén előttük 2012-ben, Alsópáhokon, a 3. Dant 2020-ban Shuzo Imai és Christina Gutz mestereknél Budapesten. 

**************************

Pálinkás Bálint

Az én történetem az alakommal kezdődik. Sosem voltam túlsúlyos, sőt a normál határ alján mozogtam és hát jelenleg is akörül mozgok, így annak idején nem bővelkedtem önbizalomban. De a karate szempontjából most az a fontos, hogy az iskolában, csendes, konfliktuskerülő gyerekként felső tagozatos koromban megtalált egy kedves osztálytársam és szerinte nagyon vicces lehetett kihasználni, hogy látszatra nagyobb nálam és fenyegethet, hogy fizikai erőnk különbségét valamelyik délután be is mutatja. Motiváció tehát volt küzdősportot keresni! Szerencsémre a CLAYMORE KARATE Sportegyesület szórólapját találtam meg először és így kerültem a klubhoz. Pár hónap után elkezdtem érezni a karatéval járó személyiség-változások első jeleit, osztálytársam beszólásaira egyre bátrabban mertem és tudtam reagálni, kezdett egyfajta tartásom lenni, majd eljött a kritikus pillanat, szembenézek-e a lehetséges vereség és fájdalom lehetőségével (magyarul péppé vernek), de kitartok belső értékeim mellett, vagy ezeket aznapra is elengedem. És vállaltam, büszkén, eltökélten hogy magam vagyok. Nem zavart, hogy a másik nagyobb nálam, hogy akik körbe vesznek nem nekem szurkolnak, csak koncentráltam, hogy nekem ma itt győzni kell, csodát tenni! S lett is csoda, mikor a nyúljelmezből kimászott egy grizli, aki nem a szavakat kereste, csak a lehetőségeket látta: védtelen a feje, leengedte a kezét, ideális távolságra van egy technikához. Mint minden pusztakezes küzdelem, főleg a gyerekeknél, ez sem tartott órákig és én olyan boldogan, mint aznap szerintem még nem mentem haza! Hát még másnap volt nagy meglepetés, mikor az az osztálytárs, aki csak beszólni tudott, megtanult köszönni is, ha lassan is, de halad a világ, ki szóból ki erőből ért, a lényeg, hogy szükség esetén ezek az eszközök ott legyenek melletted.

Azóta eltelt pár év és az újpesti karatékák közül én vagyok a legrégebbi aktív tag. Az 1. Dant 2019-ben, a 2. Dant 2020-ban szereztem meg Shuzo Imai és Christina Gutz mesterek előtt Budapesten.

**************************

Hajdú Kristóf

Karatés pályafutásom 2000-ben kezdődött, amikor édesanyám rám parancsolt, hogy túlsúlyom miatt valamit sportolnom kell. Mivel a labdajátékok ki voltak zárva számomra, így az ő nyomdokait követve elkezdtem karatézni, melyet csakhamar megszerettem. Inkább (harc)művészetként tekintettem rá, mint küzdősportra. Az edzés számomra mindig egy olyan hely volt, ahol kikapcsolódhattam és önmagam lehetek. Belemerülhetek a mozgás szépségén kívül Józsi bácsi történeteibe is Kono senseiről és a többi mesterről. Narancs öves lehettem, amikor komolyan eldöntöttem magamban, hogy fekete öves szeretnék lenni és nem csak a státusz miatt, nem csak magam miatt. Tartoztam ennyivel Kono senseinek, Józsi bácsinak és a csapattársaimnak. Az első és a második danfokozatomat is Imai Sensei előtt szereztem meg, aki Kono Senseijel együtt segített a karatét meghonosítani Európában.

A jó csapat nagyon sokat segített, hogy ne adjam fel. A szél fújt össze bennünket mindenhonnan de egy csapattá kovácsolódtunk az évek alatt. A szemünk láttára köttettek életre szóló barátságok, házasságok, együtt nőttünk fel. Jó érzés minderre visszagondolni, a karaténak hála. Megannyi élményt és izgalmat köszönhetek egy húsz évvel ezelőtti döntésnek, a Senseiemnek és a cspatnak. Úgy gondolom jócskán van még mit megtanulnom Otsuka és Kono Sensei örökségéből, és kíváncsian várom mindig, ha valami újat tanulhatok az edzéseinken, az edzőtáborokon. Kitartóan küzdünk tovább, együtt!

OSU!  

**************************

Gergely Ágnes

Az én karatés életem 1987 október elején kezdődött, az Árpád úti Általános Iskolában, Kövesdi József. Első  vizsgáimat Kövesdi senseinél tettem le, az ő elvárásai meghatározóak voltak, hiszen mindig a legjobbat és a legtöbbet várta el. Gyerek fejjel (is) az ő elismerése, dicsérete nagy motiváló erőt jelentett.

Beleszerettem a karatéba az egész miliő, az edzések, a szellemiség mind olyan hatást gyakoroltak rám, hogy úgy éreztem, nekem ez kell, én nem akarok e nélkül élni. Amikor eldöntöttem, hogy komolyabban veszem a karatét, (1987. november) Édesapám azt mondta: "Jó rendben, csináld, de csak addig, amíg nem jössz haza sírva." Ez a mondat is meghatározó volt. Versenyzésre adtam a fejem, alkatomból kifolyólag az edzések is komoly kihívást jelentettek, de élveztem. Az edzések és versenyek során bármi történt is (mert történtek "balesetek", amelyek egy-egy figyelmetlenség vagy egy-egy rossz mozdulat következményei voltak), mindig mosolyogva vagy legalább is nyugodtan mentem haza. Az edzések és a versenyek hosszú évekig meghatározták a mindennapjaimat, ebben az időben Pintér László sensei vezetésével ténykedtem.

Szerencsésnek mondható magam, mivel a budapesti és zánkai edzőtáborok alkalmával volt szerencsém személyesen is megismerni Kono senseit. Nála szereztem meg az 1.kyu-t. Kono sensei mély hatást gyakorolt rám, emberi mivolta, az , ahogy az idegen nyelvet nem beszélő  "kis" karatékáknak megmutatta, hogy egy-egy technika kivitelezésénél mire is gondol,  az életre szóló élményt jelentett.

A versenyzői pályafutásom alatt is folyamatos kapcsolatban voltam Kövesdi sensei-jel. Egy pár évre, 1995-2001 között (gyermekeim születése miatt), nem tudtam edzésre járni. Aztán újra elkezdtem (elkezdtünk gyermekeimmel) edzésre járni az Erzsébet utcai Általános Iskolába. Ekkor döbbentem rá, hogy mennyire hiányoztak az edzések az életemből. Bár sajnos nem tudtam annyit edzeni eleinte, mint szerettem volna, de azért sikerült újra belelendülni. 2006 augusztusában Zánkán vizsgáztam Okumachi és Kohata senseiek előtt.

A karate számomra olyan támpont, ami az életem minden területére pozitív hatással bír. Mindig szeretettel gondolok a csapatra, Kövesdi senseire, a karatéra és a karatésok nagy családjára. Sokat kaptam az évek alatt és kapok ma is mindig ettől az egésztől, mindig van hova fejlődni, mindig van új, amit még lehet tanulni.

Köszönöm, hogy a csapat tagja lehetek!

**************************

Gácser István

Mindig is energikus és örökmozgó voltam, ezért hamar sport után kellett néznem. A labdajátékok sajnos ki voltak zárva, ugyanis se eltalálni nem tudtam a labdát, se elkapni, az a tipikus kétbalkezes gyerek voltam. Ezért maradtak a küzdősportok. 2009-ben mentem le először karatézni a CLAYMORE Sportegyesülethez, dr. Kövesdi József mesterhez. Heti 2 edzésen mindig szorgalmasan részt vettem és bár eleinte nem fogott meg az egész szellemiség, de a közösség lent tartott. Teltek múltak az évek és arra lettem figyelmes, hogy sokkal jobb lett a mozgás-koordinációm, a  reflexeim pedig átlagon felüliekké váltak. Év évet követett, övvizsga pedig övvizsgát, és én még mindig nagy rendszerességgel jártam le az edzésekre, elkezdtem az egészet megszeretni és jobban megragadta a figyelmemet.

Az 1. Dant 18 évesen, 2020-ban szereztem meg Shuzo Imai és Christina Gutz mestereknél Budapesten. Én, aki minden sportban ügyetlen voltam, én aki semmi mást nem csináltam csak kitartóan és szorgalmasan lejártam edzésekre. Semmivel sem érzem magam különlegesebbnek, mint anno, mikor az első edzésen részt vettem, inkább csak gazdagabbnak. Gazdagabbnak élményekkel, tapasztalatokkal, barátokkal és identitással. Számomra a karate egy ajtó volt, amin miután beléptem, kitárult előttem az egész világ.